Nógrádi Gábor: Marci visszavág

Részlet

– Szeretném, ha olyan volna az édesapám, mint a tiéd − mondta Tünde, amikor Marci hazakísérte a cukrászdai dőzsölés után.
Marcinak jól esett ez a vélemény. Szerette, sokra becsülte az apját. Mégis megrázta a fejét.
– Nem hiszem.
Tünde a fiúra bámult, mint aki semmit sem ért.
− Miért nem hiszed? Mi bajod a papáddal?
– Szeretnéd, ha az édesapád eltűnne egy évre? Vagy tele volna titkokkal, amelyekre sose lehet rákérdezni? Vagy furcsa telefonok érkeznének? A papádat keresik, aztán mikor átadod neki a kagylót, megszakad a vonal.
– Az nálunk is előfordul.
– Az, hogy a hívó fél nem szól bele semmit, csak megszakítja a vonalat? Szeretnéd?
Tünde csak pislogott.
– Nem. De miért nem beszél bele? Nem értem.
– Az a baj, hogy én sem értem − mondta Marci. − És még nagyobb baj, hogy apa sem érti. Vagy ha érti, akkor nem mondja el nekünk.
Tünde már kérdezni sem mert. Marci különös dolgokról beszélt. Ilyeneket bűnügyi tévéfilmekben lát az ember. Vagy thrillerben, amit Tündének nem engedtek megnézni. Nem mintha őt érdekelné a véres erőszak. Még hurkában sem szereti a véreset.
– Lehet, hogy megint olyan érthetetlen dolgok történnek majd…? – kezdte Tünde. – Olyasmik, mint amikor a papád nem volt itt? Az autóra gondolok, amelyik elütötte Cilit. Meg a fagylaltra, amit Cecília kiütött a kezünkből.
Marci lehajtott fejjel ment a lány mellett, és összeszorította a száját, úgy préselte ki a szavakat.
– Remélem olyasmi sohasem történik meg újra. Néha azt álmodom, hogy az a magas szőke nő… Vagyis férfi… A Borisz lelövi Cilit, meg Cecíliát, aztán engem…
Tünde óvatosan Marcira sandított. Ezt a sztorit nem ismerte. És szinte semmit sem értett abból, amit a fiú összeszorított szájjal motyorászott. De azért megkérdezte:
– Ki az a Borisz?
Marci legyintett.
− Nem érdekes. Egy nő. Vagyis egy férfi. Egy bérgyilkos, aki néha nagyon szép nőnek öltözik, és szuper kocsikkal jár.
− Ezt a filmet nem láttam − jegyezte meg Tünde, mire Marci elnevette magát.
Tünde örült, hogy nevetni látja a fiút. Nevetett ő is.
– Most mit nevetsz? − kérdezte. − Látnom kellett volna? Olyan jó film volt?
− Igen! − vihogott Marci. − Nagyon jó film volt. Borisz, a szőke csaj, kiugrik a kocsiból, és rálő a kutyára. Minden csupa vér. De aztán a vér eltűnik, a kutya felpattan, és támad. A nő, vagyis Borisz megint rálő, a kutyus megint feltámad. A nő megint rálő, a kutya feltámad… És így tovább.
– Ne már! − kuncogott Tünde. − Robotkutya volt?
Marciból kirobbant a kacagás. A kerítésnek dőlt, úgy nevetett. Lecsúszott a párkányra, hátrahanyatlott a táskájára és fogta a hasát.
– Na, igen…! Robotkutya! Belül csupa acél meg drót…! És benzint kellett itatni vele, hogy ugasson!...
Akkor már persze Tünde is kacagott.
– Bolond…bolond egy film lehetett! – fuldoklott. − Tényleg benzint itattak a kutyával? És kipufogója is volt, mint az autóknak?
– Na, persze! − visított Marci. − A feneke volt a kipufogója!
Aztán már megszólalni sem bírtak a nevetéstől.
Ha Tünde tudta volna, hogy a valóságban, csupán egy utcával odébb Borisz pontosan úgy lőtte szitává Cilit kétszer-háromszor, amint azt Marci elmesélte, biztosan nem rángatóznak ennyire a nevetőizmai.