GYERÜNK HAZA!

Regény, 184 oldal, kartonált, behajtott füllel, Móra könyvkiadó

ITT megrendelheted kb. 20% kedvezménnyel online!
(Ha a Móra Kiadónál elfogyott, keres más terjesztőknél - Líra, Libri, Bookline - vagy e-könyvként!)

Hallott már valaki Kokas nevű faluról? A lakói szerint békés, barátságos hely. Eszter és Robert szerint azonban igazi rémálom. Az angliai testvérpár nem önszántából nyaral Kokason, a szüleik küldték őket ide. A kerti budit, a pókot, a részeges szomszédot, a zsíros ételeket még csak megszoknák, de amikor rájönnek, hogy a húsleves errefelé az udvaron gyanútlanul kapirgáló tyúkból készül, akkor betelik a pohár. Eszter egy komondorral együtt útra kel, Robert pedig felkap Sári ló hátára, és a húga után ered. A gyerekek haza akarnak szökni Londonba. Útközben azonban veszélyes kalandokba keverednek, és gyakran menekülniük kell. Végül egy cirkusz befogadja őket, lovas számukkal fel is léphetnek, oroszlánokkal is találkoznak, és barátokra is szert tesznek. Talán végül még Magyarországot is megkedvelik?

(A regény ma már számos általános iskolában ajánlott irodalom.)

Nógrádi Gábor: „Eredetileg tévésorozatnak készült volna ez a történet. Magyarország szépséges tájairól szerettem volna mesélni egy humoros, izgalmas, kedves sztorival, amelyben két ‒ magyar anyától és angol apától született ‒ gyerek vándorol át az országon keletről nyugatra. Ez a történet azonban nem kellett a tévének, és annak a hivatalnak sem, amely a turizmussal foglalkozik. Megírtam hát regényben egy országos pályázatra. (A pályázaton nem nyertem. Szerény elégtétel, hogy amelyik regény nyert, az meg sem jelent. És a többi díjazott könyvét is belepi a pókháló, miközben a Gyerünk haza! már három kiadásban, tízezer példányban látott napvilágot az elmúlt tíz év alatt. Számos iskolában kötelező olvasmány. A könyveknek megvan a maguk sorsa, ahogy a híres mondás tartja.) A könyv egy kicsit a gyerekkoromról szól. Nyíregyháza mellett egy kis faluban (bokorban, ahogy ott mondjuk), Felsőbaduron nyaraltam anyám barátnőjénél, ahol nem volt villany… A többit a regényben elolvashatjátok.”

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

Amikor Robert hajnali négy órakor felriadt a kakas kukorékolására, Eszter ágya már üres volt. Az első percben azonban a fiú észre sem vette, hogy a húga eltűnt. Azzal volt elfoglalva, hogy megátkozta a kakast, és válogatott kínhalált képzelt számára a nyársra szurkálástól az elevenen való elégetésig.

Robert jól nevelt, okos és szófogadó tizenkét éves angol fiú volt. Csak a képzeletében vált időnként hideg gyilkossá, aki egyetlen karate-mozdulattal küldte túlvilágra az ellenségeit. Most például ezt a kakast ütötte volna le – Dzsiú! Dzsiú! Astalavista! –, mert legédesebb álmából keltette fel már megint.

Harmadik napja éltek Eszterrel ebben a világvégi magyar faluban, a rokonaiknál. Harmadik napja, hogy hajnalban ez a tarajos ébresztőóra kelti fel a kukorékolásával. Hát nem lehet ezt az állatot kikapcsolni?!

Bezzeg a londoni pihe-puha ágyikójában Robert ilyenkor, vakáció idején kilenc-tíz óráig is aludhatna. De hol van London? És hol van az az ágy?

Mindenről Robert és Eszter szülei, Éva meg Tony tehettek. Ők akarták, hogy a gyerekeik Magyarországon nyaraljanak. Azt kérdezed, miért akarták?

Éva harmincnyolc esztendővel ezelőtt egy kedves kis magyar faluban, Kokason született. Kicsi is, szegény is volt ez a falucska, de Éva úgy emlékezett vissza a gyerekkorára, mint élete legcsodálatosabb időszakára. Így van ezzel a legtöbb felnőtt ember. Még azok is szeretettel emlékeznek életük első éveire, akik számára ezek az évek nem voltak annyira gyönyörűségesek. Az idő mindent megszépít. Vagy majdnem mindent.

Éva gyakran mesélt esténként Robertnek és Eszternek a kis nádfedeles házikóról, ahol a szüleivel meg a testvéreivel élt. Mesélt a kecskéről, amelyik mindig öklelőzni akart, a lóról, amelyik a szekeret húzta, és a gyümölcsfákról, amelyekre fel lehetett mászni, és amelyekről le lehetett esni. A történetek főszereplője persze általában Bundás kutya volt, a kis Évike legjobb barátja. Az elbeszélésekben varázslatossá szépült a nyáron poros, ősszel sáros, tehéntrágyás utca, a télen mellig érő hó, amely miatt nem lehetett kimenni a házból, s megszépültek a petróleumlámpás esték. Villany ugyanis akkor még nem volt a faluban. Gyertyával meg petróleumlámpával világítottak.

„Akkor biztosan tévé se volt" – mondta Eszter, mert vágott az esze, mint a borotva. Éva könnyekkel a szemében mesélt arról is, hogy mikor az édesapja kukoricát morzsolt, a csutkákból ólat épített, amelyben a letört csutkavégek voltak a kismalacok, és beszélt a meleget árasztó kemencéről is, amelyben édesanyja a kenyeret sütötte.

Eszter bámult. Nem tudta, hogy a nagymama pék volt. Éva megmagyarázta, hogy a nagymama nem pék volt, csak annak idején az asszonyok még otthon sütötték a kenyeret. "Mért nem vettek a boltban?" – kérdezte Eszter. "Mert nem volt bolt" – mondta Éva. "És szupermarket?" – kérdezte Eszter, mert vágott az esze, mint a borotva.

Éva mesélt az alacsony ajtóról, amelynek felső fájába a városi vendégek mindig beverték a fejüket, mesélt a fateknőről, amelyben a testvéreivel fürdött, s mesélt az iskoláról, ami négy kilométerre volt, a másik faluban, ahova gyalog kellett menniük hóban, sárban.

Történeteiben mesebeli anyókává változtak a falubeli nénikék, bátor katonákká a férfiak, és örökké játszó pajtásokká a gyerekek.

Nos, hát Éva és Tony ebbe a csodálatos faluba szerette volna elküldeni Robertet és Esztert, Éva mamájának a testvéréhez, Erzsike nénjéhez, hogy a gyerekeknek legyen egy fantasztikusan emlékezetes nyara. Mit mondjunk? Beletrafáltak.

Robert a fal felé fordulva feküdt. A combját összeszorította. Ki kellett volna mennie. Megpróbálta a feszítő ingert visszatartani, hátha kibírja reggelig. Utálta ugyanis azt a kis öblös fehér edénykét, amelyet Erzsike nénje bilinek nevezett, és amit minden este bekészített nekik az ágy alá. Utálta, hogy ott büdösödik az orruk alatt reggelig, amikor Erzsike néni férje, Sanyi bácsi álomszaggatta ősz hajával bejön érte.

„What pishyke, what pishyke?” – dörmögi mindig, és szinte letérdel az ágy elé, hogy az edénykét kivehesse. (Persze lehet, hogy azt kérdezi: „Vótpisike, vótpisike?”, de ennek még magyarul sincs semmi értelme. Vagy van?)

Robert az udvar végében álló kis faházikóba is utált kimenni, amit Erzsike néniék budinak hívtak. Így van az, ha az ember megszokja az angol vécét, és nem tudja, hogy a világ nagy részén még vezetékes víz sincs, hogy a klotyó lehúzható legyen.

A kakas elhallgatott. Vagy elkapta egy róka, ha van igazság a földön.