HÁZIAPA KERESTETIK

Amikor a vékony, szemüveges, vörösesszőke kisfiú belépett az állatkereskedés félhomályos üzlethelyiségébe, az üvegajtó halkan nyöszörgött, mint a fáradt öregemberek, ha egyedül vannak és meglepi őket a tompa fájdalom. Öreg is volt, fáradt is volt az ajtó, hiszen tízszer tízezer vagy még ennél is több gyerek és felnőtt lépett be már a halkan duruzsoló boltocskába a hosszú évek során, mióta Animó Benjámin befészkelte ide magát madaraival, halaival, teknőseivel és egyéb apró élőlényeivel. Sok ezer halacska úszott már ki az ajtón azóta a befőttesüvegekben és az akváriumokban, sok ezer madár repült ki - kalitkástul, miközben Benjámin úr haját az esztendők fehérre mosták. És nemcsak az esztendők, de a bánat is. Az Antal nevű bánat.
Volt ugyanis Benjámin úrnak egy fia, a vékony, szelíd szemű és magányos Antal, aki folyton-folyvást a boltocskában szorgalmatoskodott ahelyett, hogy az életben forgolódott volna, lányokkal mulatozott volna, családot alapított volna.
- Ejnye, édes gyermekem! - sóhajtott fel időnként Animó Benjámin. - Örülök én annak, ha velem vagy, örülök, ha az állatainkat gondozod, de bizony nekem a vigalom az lenne igazán, ha nem csak a halainkat szaporítanád, de egy-két-három unoka is csintalankodna már körülöttünk.
A szelíd szemű Antal azonban mit sem szólt erre a kívánságra, hanem még jobban elbújt a ketrecek és az akváriumok között, mintha maga is egy kis madár vagy halacska volna, amelyik védelemre szorul.
A boltocska egyik zugában tett-vett akkor is, amikor a szemüveges, vörösesszőke kisfiú mögött halkan benyöszörgött az öreg ajtó.
A fehér hajú Animó Benjámin úr azonban rögtön felállt a pult mögötti székéről, mert a vevőt állva és kedvesen illik fogadni, akár felnőtt, akár gyerek, ő ezt még így tanulta.
- Mivel szolgálhatok? - hajolt meg a kisfiú felé és tenyerével a pult üvegére támaszkodott, amely alatt szárított haleledel és madárcsemege hevert átlátszó csomagolásban.
- Egy állatot... egy kis háziállatot szeretnék venni - mondta halkan a kisfiú és megállt a kivilágított akváriumok között.
- Értem, háziállatot - bólintott Benjámin úr és körbemutatott az üzlethelyiségben. - Itt inkább díszállatok vannak, de ha azok is megfelelnének...
- Nem is tudom - mondta a kisfiú bizonytalanul. - Talán igen.
- Biztosan van valami elképzelésed - próbált segíteni Benjámin úr a kis vörösesszőkének és kilépett a pultja mögül. - Próbáld meg elmondani, milyen állatra gondolsz. Akkor talán együtt, ketten megtaláljuk a megfelelőt.
A kisfiú hallgatott. Nagy titkok tudói állnak így a vallatók előtt.
- Talán ha elmondanád, hogy hol laksz - szólalt meg ismét az öreg és sokat tapasztalt állatkereskedő. - Kertes házban? Lakótelepen? Sok testvérrel? Testvér nélkül? Mert ugye nem mindegy...
- Anyukámmal ketten lakunk egy magas házban - suttogta a fiú. - Apa nincsen velünk és levelet se ír, ha fontos ez...
- Bizony, bizony - bólogatott Benjámin úr és a szeme sarkából lopva Antalra, szelíd szemű és magányos fiára nézett, aki abbahagyta a piszmogást és a sarok homályából csendben hallgatta a kisfiút.
- Olyan kis állat kellene, amelyik beszél néha - kezdte a kis vevő dadogva. - Ó, nem sokat! Egy-egy szó is elég. Aztán olyan, amelyik reggelinél az asztalhoz telepszik és eszeget velem. Aztán olyan, amelyiket levihetem az utcára, hogy lássák, az enyém. Aztán olyan - melegedett bele a kis vörösesszőke -, amelyik nem gubbaszt a kuckójában mogorván. Aztán olyan, amelyik figyeli, ha tanulok. Aztán, olyan, amelyikkel játszani is lehet... - Mondta a fiú, mondta, az arca áttüzesedett, a szemei fellobogtak. - Olyan legyen, hogy elvihessem magammal nyaralni. Aztán olyan, amelyik nem csap nagy zajt, ha alszom és nem rikácsol. Aztán olyan, amelyik vidáman üdvözli a barátaimat, ha meglátogatnak. Aztán olyan, amelyik nem löki a földre a vázát, nem csapja falhoz a poharat. És nem is esik hirtelen nekem a... csőrével vagy a mancsával dühében. Aztán olyan, amilyent anyám is megszerethet. Aztán olyan, amelyik nem megy el örökre... - fejezte be halkan kívánságait a kis szemüveges fiú és úgy nézte Benjámin úr cipőjét, mintha azt várta volna, hogy a feketére suvikszolt félcipő efféle csodálatos háziállattá változik.
Az állatkereskedő hallgatott, a sarokból elősomfordáló Antal nevű bánat hallgatott és a sok kanári, papagáj, hörcsög, tengerimalac is hallgatott, a halakról nem beszélve.
- Kétszáz forintom van rá - mondta hirtelen a fiú, kinyújtott tenyerén felemelve a gyűrött papírpénzeket.
Benjámin úr a fiára nézett, aztán a pénzre, meg a gyerek szemüvegtükrébe és meglátta a megoldást.
- Különös kívánságok ezek kis barátom. Ebbe a boltba még soha senki sem jött be effélével. De lásd, én még ezt is teljesíteni tudom. Igaz, csak most az egyszer. És mivel úgysem tudnád megfizetni, kis barátodat, ingyen adom neked.
Ezzel a fia mancsát a kisfiú kezébe kulcsolta és lassan, görnyedten visszatipegett a pult mögé.
- Antalnak hívják - mondta halkan a kis vörösesszőkének, és miután egy nagy zöld zsebkendőbe belefújta az orrát, még hozzátette búcsúzóul. - Óvatosan gondozd, óvd meg a betegségektől, vigyázz rá. Azt hiszem, hűséges jószág. Ha okosan szeretitek egymást, sohasem fog elrepülni.

<< Vissza