ÚJ REGÉNY!

Édes Munyimunyi!

Tudom, hogy élsz

V. fejezet

Délre a parti őrség keresőhajói visszatértek a tengerről.
A helikopterek már hamarabb abbahagyták a kutatást.
Tamás egész idő alatt a parton állt és a csodára várt. Csoda nem történt, hacsak azt nem tekintjük csodának, hogy nem kapott napszúrást. Igaz, Dóra az apja fejére tette a szalmakalapját, de akkor Tamás már egy órája a sekély vízben téblábolt. Aki tudott a szörnyű esetről Nizzában (és ki nem tudott?!), az mind odament Tamást megvigasztalni. A férfi ezt egészen jól tűrte. A válla és a háta persze vörösre égett. De Tamást ez sem érdekelte. Meg akart halni. Úgy érezte, hogy ha Edit nem lesz meg, akkor nincs értelme az életének. Azt hogy a felesége a tengerbe fulladt, kimondani sem merte, és amennyire ő gyűlölni tudott, gyűlölte a panziósnét ezért a megjegyzéséért.
"Egyelőre nem találják... - ilyeneket mondott. - Úgy néz ki, jelenleg még nincs meg."
A hol hangosan síró, hol csak hüppögő Dórát persze a délelőtt folyamán körbevették a barátai, és egyfolytában vigasztalni, nyugtatgatni próbálták.
- Ne sírj, Annabella! Majd meglátod, hogy meglesz. Kibukkan a habokból, mint az a görög istennő. Ki is volt az? A Pénelopé Cruz! Te hülye vagy?.
A lányok simogatták, a fiúk pedig (nagy lelki erőről téve tanúságot, s együttérzésüket bizonyítandó), nem mentek el labdázni, nem baromkodtak, és nem fogdosták a lányokat. Sőt! Üdítőket hoztak a saját pénzükből! Jean-Paul is odajött, hogy bocsánatot kérjen az előző esti dolog miatt. Dóra megbocsátott neki, de szerelemről szó sem lehetett. Megtartották egymás között a fél centi távolságot.
Katát és Bobit az olasz család levitte a partra. Igyekeztek lefoglalni a gyerek figyelmét. Ez nem volt nehéz, mert minden kívánságát teljesítették. Azt játszották, amit ő akart, oda mentek, ahova ő akart, annyi kavicsot szedtek össze neki, hogy Bobit be lehetett volna takarni vele, s akkor vettek neki fagylaltot, amikor kért. Bobi néha Dórához szaladt, néha Tamáshoz. Nem nagyon értette a helyzetet: se a családfő nincs itt, sem Benedek? Érezte, hogy valami baj van. Néha csak leült a víz közelében a partra, a távolba nézett és halkan szűkölt.
A rendőrnyomozók délben autót küldtek Tamásért és bevitték a helyi rendőrségre, amit Franciaországban csendőrségnek neveznek, de ez most nem érdekes. Benedek ragaszkodott hozzá, hogy az apjával mehessen. Tamásnak Edit útlevelén kívül a digitális fényképezőgépet is magával kellett vinnie, amelyen az elmúlt napok megörökített pillanatai voltak.
A reggeli kihallgató tisztek, a két nyomozó az Editről készített képeket letöltötték a komputerre.
Edit négykézláb áll a vízben, Kata a hátán, Bobi ugatja őket.
Edit és Benedek labdáznak.
Edit vigasztalja Katát, aki valami miatt sír.
Edit és Benedek egymás fagylaltját nyalják, Bobi figyel.
Edit úgy csinál, mintha meg akarná verni Benedeket, s Kata kíváncsian nézi őket. (Ezt vajon ki csinálta? Mert hogy Dóra a barátaival lógott, Tamás meg hegedült, az tuti.)
Edit fekszik és alszik a napernyő alatt Bobival.
Edit nyakig besározva a nevető Katát ijesztgeti.
Benedek észre sem vette, hogy elfehérednek az ujjai, annyira ökölbe szorítja a kezét, miközben a fotókat nézegette a képernyőn.
Az idősebb nyomozó - alacsony, izmos férfi kevés hajjal - az íróasztala mellett állt. A fiatalabb a székében ült és a fotókat válogatta a komputeren. Néhányat el akartak küldeni a környék rendőrparancsnokságainak, hogy segítsék a nyomozást.
- Sajnos a délelőtti kutatásunk eredménytelen volt - mondta az idősebb nyomozó Tamásnak fáradt arccal. - Ha a felesége valóban bement reggel úszni, és nem jött ki a vihar előtt, vagy nem vette fel egy csónak, akkor. akkor sajnos.
A nyomozó elhallgatott, sóhajtott. Széttárta a karját. Nagyon nehéz megmondani valakinek, hogy ne reménykedjen, mert a felesége már nem lehet életben.
- Mit mond? - kérdezte Benedek.
- Azt, hogy eddig nem találták, de még keresik - mondta Tamás magyarul, aztán franciára váltott: - És mi történik akkor, ha felvette egy hajó?... - kérdezte és nyelnie kellett, mert a szomorúság gombóca fojtogatta a torkát.
- Nem akarom hamis hitben ringatni - mondta az idősebb férfi. - Ha felvette volna a feleségét egy hajó, akkor már hírt kaptunk volna, hogy találtak egy asszonyt a tengerben.
- Mit mond? - kérdezte Benedek.
- Azt, hogy várják annak a hajónak a jelentkezését, aki talán felvette - mondta Tamás magyarul, és ismét franciául fordult a nyomozóhoz: - De ha a feleségem elájult és nem tudta megmondani, hogy kicsoda, akkor.
A rendőr a fejét ingatta.
- Akkor is tudnánk róla, hogy találtak valakit. Akkor is tudnánk, ha netán ájultan találják.
- És ha még nem kötött ki a hajó?
- Uram, a hajók el vannak látva adó-vevő készülékekkel. És ma már a legkisebb csónakban is van mobiltelefon. Ha találtak volna valakit, azt már órák óta tudnánk.
- Értem - sóhajtott Tamás. - Értem.
- Mit mond? - kérdezte idegesen Benedek.
- Azt kisfiam, hogy mindenhol van mobil, tehát szólnak majd, ha anyut megtalálják.
- Mondd meg nekik, hogy anyu nagyon jól úszik. Versenyeket nyert. Biztos, hogy kiúszott valahol. Talán egy szigeten. Meg kellene nézni minden szigetet a helikopterrel. Vagy elúszott egy másik városba. Tegyék fel az Internetre, tegyenek ki plakátokat, hogy aki látja, az szóljon neki, hogy keressük.
Tamás magához ölelte Benedeket és azt mondta franciául a nyomozónak, hogy "a fiam biztos benne, hogy az anyja kiúszott egy szigetre vagy máshova, mert úszóbajnok volt."
- Az ő helyében én is ezt mondanám, uram - mondta az idősebb nyomozó. - Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk. A helikopterek megnézték a közeli szigeteket. Pedig annak semmi valószínűsége sincs, hogy a felesége el tudott volna úszni a legközelebbi szigetig a viharban. A kollégám most küldi szét madame Edit fotóit a minden rendőrőrsnek és a parti őrségnek. Kérem, most menjenek vissza a panzióba, és ha lehet, maradjanak is ott. Abban a pillanatban, hogy tudunk valamit, magukat fogjuk először értesíteni.
- Mit mond? - kérdezte Benedek.
- Azt, hogy mindent megtesznek, minden szigetet megnéztek, és mindenhova elküldik anyu fotóit. S ha megtalálják, azonnal hívnak minket. Menjünk!
A komputer képernyőjén látható képen Edit éppen kézen fogva szaladt egy szőrös karú férfivel a tengerparton. Valószínűleg a férjével. A fényképet Benedek készítette. Érdekes fotó volt. A beállítás Editet kettévágta, Tamást pedig lehagyta. Nagyon modern!

A panzió kertjében Benedeket és az apját a síró Kata fogadta.
Hiába ugráltak körülötte az olasz gyerekek, hiába próbálták megvigasztalni Dóra és a barátai, Kata dühösen és csillapíthatatlanul sírt.
- Nem szeretem anyut! Nem szeretem! - kiabálta. - Mindig csak elmegy, és nem jön haza. Meg ígérget!
Dóra elmesélte, hogy Kata ebéd közben kezdett el cirkuszolni, mert Edit nem jött haza. Azt megértette, hogy az apja és Benedek nincsenek ott, mert Dóra azt hazudta, hogy az autószalonban autókat néznek, de ahhoz nem volt hozzászokva, hogy az anyja elmegy vásárolni és órákon át a színét sem látni. Persze a sírásnak nem csak Edit hiánya volt az oka. Kata elfáradt a sok játékban, meg a fél tonna ennivaló betermelése után és álmos volt, mint ebéd után általában.
- Minek neki fürdőruha? - bőgött és a szemét dörzsölte. - Van neki, nem! Nincs neki? Egy piros is van neki.
Benedek szó nélkül felnyalábolta a húgát, és felvitte az emeletre, a szobájukba aludni. Szerencsére Dóra már ebéd előtt megfürdette.
- Mire felkelsz. - kezdte Ben, miközben lefektette a kislányt. - Mire felkelsz.
- Itt lesz anyu? - kérdezte Kata.
- Igen - mondta Benedek halkan, és még hozzátette: - Remélem.
- Akkor mesélj! - mondta a kislány, és magához szorította Bobit, aki szintén átesett a zuhanyzás és a samponos lemosás kellemetlen műveletén.
- Mit meséljek? - kérdezte Benedek, pedig pontosan tudta, hogy Kata mire gondol.
- A Miki majmot - mondta Kata.
- A Miki majmot én. - kezdte Benedek, de nem folytatta. Azt akarta mondani, hogy azt a mesét ő nem tudja. Azt csak anyu tudja. És majd, ha anyu visszajön, akkor lesz mese. Meg ő egyébként sem akar most mesélni. Sok mindenhez nincs kedve, de azok között is első a mesélés. Ahhoz aztán végképp nincs kedve.
De inkább nem mondott ezekről a dolgokról semmit.
- Egyszer volt, hol nem volt - kezdte lassan, hátha Kata elalszik közben, és nem kell folytatnia. De Kata tágra nyílt szemmel várta a mesét, mintha nem pislogott volna az álmosságtól már ebéd közben is ezerszer, mint Baba nagyi, ha elhányja a szemüvegét..
Benedek várt egy kicsit, aztán nagyot sóhajtott. Nincs menekvés.
- Hol is tartottam? - kérdezte.
- Ott, hogy egyszer volt, hol nem volt - mondta Kata és kíváncsian várta a folytatást.
- Persze, persze - bólogatott Benedek. - Már emlékszem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Miki majom.
- Nem így kezdődik - mondta Kata. - Anyu nem így szokta.
- Tudom - mondta Benedek és egy picit a szájába a harapott, mint mindig, ha ideges volt, de nem akarta, vagy nem merte mutatni. - Tudom, hogy anyu nem így szokta. De én most így szokom!... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy. egy anyuka, aki nagyon jól tudott úszni.
- Az anyu is jól tud úszni! - kiáltott a kislány és még nagyobbra nyitotta a szemét. "Na, ezt jól megcsináltam! - gondolta Benedek. Most már annyira ébren van, mint nyúl a vadászaton."
- Oké - bólintott. - Anyu is jól tud úszni, meg a néni is jól tud úszni, akiről mesélek
Kata hallgatott. Volt olyan okos, hogy tudta: a mesélőt nem szabad felidegesíteni, mert abbahagyja a mesét, mint Dóra szokta, ha néha, néha olvas neki egy könyvből öt percig.
- Szóval ez a jól úszó anyuka - folytatta Benedek - korán reggel felkelt és beúszott a rettenetesen nagy kék tengerbe. Úszott, úszott, úszott a hullámok tetején. Nagyon jól úszott és nem vette észre, hogy felhők vannak az égen. Egyre több felhő volt az égen. Már a napot is eltakarta egy felhő. Szél kerekedett.
Benedek az ágytámla felett kipillantott az ablakon. Látta a végtelenbe futó sötétzöld vizet, a felhőtlen kék eget, a reménytelenül óriási mindenséget, amelyben most valahol ott van magányosan és elveszetten az édesanyja.
Kicsit elakadt a hangja. Aztán mondta tovább. De inkább az ablak felé, a tenger felé, mintha már nem is a húgának mesélne, hanem csak magának:
- Egyre erősebb szél fújt a tenger felett. Aztán felkorbácsolta a hullámokat. Az anyuka, az a nagyon jól úszó, még ezeket a hullámokat is átúszta, meg átúszta, meg átugrotta, ha kisebbek voltak, de aztán zuhogni kezdett az eső is, és nagyon megázott. Vagyis hát, most jut eszembe, mindegy volt, hogy megázott, mert úgyis vizes volt. Mert benne volt a tengerben. De már nagyon elfáradt. És sötét volt az ég, és már nem látta, merre van a part. De a gyerekeire gondolt, akik a parton várták, és csak úszott és úszott, mert nagyon jó úszó volt. De egyre jobban elfáradt, mert a hullámok csak jöttek, jöttek és átcsaptak rajta. És akkor Miki majom, aki fentről, a magasból, az űrhajójából mindent lát, észrevette, hogy valaki úszik a viharos tengerben. És lesuhant a víz fölé, és látta, hogy egy nő ott úszik, de már egyre fáradtabb. És akkor az anyuka fölé emelkedett. vagyis süllyedt, és lekiáltott hangszóróján, hogy dob neki egy kosarat kötélen.
- Munyimunyi - mondta Kata és le-lecsukódott a szeme.
- Persze - folytatta Benedek. - Azt kiáltotta, hogy: "Munyimunyi! Itt vagyok! Majd én megmentelek!" Az anyuka persze rögtön megnyugodott, mert látta, hogy jön a segítség. És Miki majom ledobta a kosarat, amibe bele tudott mászni. Egy pillanat múlva már fent volt a hajón és Miki majmot össze-visszacsókolta örömében. "Munyimunyi! Nem kell, nem kell! - mondta Miki majom. - Szívesen tettem. Máskor is!" És kivitte az anyukát a partra, ahol a gyerekek boldogan tapsoltak, amikor meglátták. És a kislánya, a legkisebb megkérte, hogy soha ne ússzon be a tengerbe, ha vihar készül, csak kint úszkáljon a part mellett, ahol látni lehet.
Benedek Katára pillantott. Kata meg Bobi már aludtak. Bobi Katához simult, Kata meg Benedekhez. A fiú nem akart megmozdulni, nehogy felköltse a húgát. Mozdulatlanul feküdt. Meleg volt, mégis jól esett neki, hogy a húga háta a mellét melegíti.
A kék eget figyelte az ablakon át, amikor valami zajt hallott a háta mögött a szobában. Mintha valaki pakolgatna, rendezgetne.
A anyja szokott így.
Benedek óvatosan hátrasandított.
Edit volt az!
- Szörnyű milyen rendetlen vagy kisfiam. Sose teszed el a holmijaidat - hallotta az ismerős hangot és Benedeknek elakadt a lélegzete. - Ha így dobod le a pólódat, meg a nadrágodat, reggelre már csak gyűrött rongy lesz.
Benedek lassan megfordult. Félt, hogy csak álmodik, és nem akarta elkergetni az álomképet. De amit látott, nem álomképnek tűnt. Az anyja állt ott piros fürdőruhában, és az ő ledobott ruhadarabjait szedegette fel a földről, az ágy támlájáról, meg az asztalról. Aztán összehajtogatva mindet a székre tette.
- Mit nézel úgy? - mosolygott Benedekre. - Nem láttál még fehér embert?
Az anyja mindig ezt mondta, ha valamelyik gyereke elbambulva nézett rá.
- Nem, de. ma. - dadogta a fiú -, te. te elvesztél a viharban.
- Rossz pénz nem vész el - nevetett Edit, mert ezt is gyakran mondogatta, ha valamelyik gyerekét éppen nem találta. - Csak nem képzeled, hogy nem úsztam ki? Kicsit messzebb értem partot, azért nem voltam itt délelőtt.
Benedek leugrott az ágyról és átkarolta az anyja derekát. Érezte azt az ismerős, meleg tejszagú anyuillatot, amit annyira imádott.
- Mért csináltad ezt? - mondta kicsit sírósan, kicsit dühösen. - Úgy megijesztettél!
- Te butuska - súgta Edit a fia fülébe. - Csak nem gondoltad, hogy itt tudlak hagyni benneteket?!
Kata meg Bobi még aludt, amikor Benedek felriadt. Az ég ugyanolyan kéken ragyogott odakint, mint az elalvása előtt. A fiú nyelt egyet, a szája megremegett, aztán megfordult. A szobában nem volt senki. A pólója, a nadrágja, a fürdőruhája ott hevert, ahova dobta: az ágytámlán, a földön.
Benedek mégis úgy érezte, hogy az anyja itt volt.
Biztos, hogy itt volt.
Még érezte az illatát.

A regényt november 15.-től itt megrendelheted, vagy a könyvesboltokban megvásárolhatd!

<< Vissza