AZ ANYU ÉN VAGYOK Ifjúsági regény Cakó Ferenc rajzaival. Kemény kötés, 184 oldal, Kilenc éven felülieknek.

Mikor az ötödikes Mesi meglátja, hogy a macska kergeti a kutyát, és a kutya felmászik fára, rögtön tudja, hogy tudós nagyapja kísérlete sikerült: a kutya és a macska "helyet cseréltek". De a Tata igazi célja nem az állatok csereberéje.
Elképzelése szerint két ember csak úgy ismerheti meg egymást igazán, ha egy kicsit egymás testében élnek.
De ki lesz az a két ember, aki ezt vállalja?
Anna, Mesi tanárnő mamája, hallani sem akar ilyen őrültségről. Mesi pedig, aki csatár az ötödikes lányok focicsapatában, inkább a híres futballsztár, David Beckham bőrébe szeretne bújni...
Ezt az izgalmas, humoros, érzelmes történetet Nógrádi Gábor a Petepite olvasóinak kérésére írta. De míg a magyar és nemzetközi díjakat nyert Petepitében apa és fia, ebben a regényben anya és lánya cserélnek helyet. És a világ most is a feje tetejére áll.

Részlet a regényből:

1.
A macskakutya és a kutyamacska

Ez volt életem legizgalmasabb napja! Ezt egészen biztosan mondhatom, pedig csak tíz éves meg nyolc és fél hónapos vagyok.
Május 26-a volt, vasárnap reggel nyolc óra. Vagy fél kilenc. Sajnos nem néztem meg az órát. Pedig a titkos naplómba mindig pontosan leírom, hogy hány órakor történt velem valami fontos. De amikor kinéztem a kertbe, annyira meglepődtem, hogy az óra eszembe se jutott.
Nem hittem a szememnek!
A macskánk a bokrok között rohangálva kergette a kutyánkat! Bobi futott, ahogy bírt, átszaladt a veteményesen, aztán végig a kerítés mellett vissza a ház felé, majd a lépcsőnél irányt változtatott és a virágágyáson át az almafához rohant. Cirmi meg száguldott utána, de teljes erőből, ahogy a Bobi szokott. Rögtön tudtam, mi történt!
Ricsi, az öcsém nem volt itthon. Ő apáéknál aludt, mert anyuék elváltak, és az apu együtt él az elálló fülű Olgával, de ez most nem érdekes. Szóval Ricsi apunál volt, így aztán én láttam meg először az óriási titkot. Én! Én! Legelőször én! A két szememmel láttam, ahogy Bobi felugrik az almafa alsó, vastagabb ágára, megfordul, és a hátát meggörbítve, mint egy igazi cica, a macskára vicsorít. A Cirmi meg a két mellső mancsával a fa törzsének támaszkodott, ahogy Bobi szokta, és vadul nyávogott, mintha ugatna: Nyau-nyau-nyau-nyau!
Hú, de összeszorult a gyomrom. Mint amikor Gyökgyula tanár úr dogát irat, pont úgy.
Nem hiszem el! A Tatának sikerült a kísérlete! Hát ez óriási!... Kicserélte a kutyánkat a macskánkra, meg fordítva. Vagyis összecserélte őket. Mármint az agyukat. Vagyis nem az agyukat - de buta vagyok! - csak ami az agyukban van. Amit éreznek, meg gondolnak. Kicserélte a lelküket. Szóval, amitől a macska macska, a kutya meg kutya, azt átvitte a másik állat fejébe. Vagyis agyába. De nem ám operációval! A Tata nem orvos! Ő gyógyszerrel, meg árammal, vagyis elektródákkal, meg számítógépes programmal csinálta a csereberét. Meg infúzióval, ami egy műanyagcsövecske. A Tata megmagyarázta, hogy azon keresztül megy a testbe a metamorfolaj, ami szállítja a sok kis adatot meg információt egyik élőlényből a másikba. Világos, nem? Én ugyan egy szót se értek belőle, de mindegy. A Tata, a nagyapám, vagyis az anyu papája érti, és ez a fontos. Ő egy nagyon nagy tudós. Csak nem engedik kutatni. Mert azt mondják, hogy az élőlényeket nem szabad összecserélgetni. El is küldték nyugdíjba az Intézetből, ahol a többi tudós van. És megtiltották neki, hogy kutassa a csereberét.
Persze csak én nevezem csereberének, amit a Tata csinál, mert különben személyiség-metaizének hívják. Metamorfóziának, vagy minek, na! Ki tudja ezt megjegyezni?
Egyébként a metamorfizé átváltoztatást jelent. Merthogy átváltoztatja az egyik élőlényt a másikká, a másikat meg az egyikké. A Tata ezt egy értelmező szótárban mutatta meg, amiben minden szót megmagyaráznak. (A hülye szó is benne van. Azt jelenti, hogy gyengeelméjű, idióta. Ilyen az öcsém, Ricsi.)
A Tata mindent elmond nekem. Én is neki. Nincs titkunk egymás előtt. A naplómat is megmutattam neki, amit írok, pedig azt senki sem láthatja. Meg Dávidról is beszéltem neki, az osztálytársamról, akivel együtt járunk az ötödik bébe, és aki már kétszer hazakísért, pedig ezt nem tudhatja se anya, se Ricsi, se senki. Mert kinevetnének. De a Tata nem nevetett ki. Én se nevetem ki őt, mint az anyu szokta. Mert anyu mindig kineveti, ha a csereberéről beszél. "Apa, fejezd már be ezt a hülyeséget egyszer, s mindenkorra, mert megőrülök!" - mondja anya és idegesen nevet. Mert olyan idegeskedő típus.
Én soha nem nevetem ki a Tatát. Mert én elhiszem, hogy ha neki sikerül a nagy kísérlet, akkor az emberiségnek jót tesz vele. Mert az emberek át tudnak majd bújni egy kis időre mások bőrébe, és annyira meg tudják ismerni a másik embert, ahogy egyébként soha. Egy nő, mondjuk, lehet férfi, egy férfi meg lehet nő - magyarázta a Tata -, és akkor aztán mindenki meg fogja tudni, hogy milyen érzés a másik bőrében lenni. Az anyu se mondhatja majd az apura, hogy sose értette meg őt az apu, azért vált el. Mert ha például anyu az apuval cserélhetett volna - mondta a Tata -, és az apu egy kicsit élhetett volna az anyu helyében, és azt kellett volna csinálnia, amit az anyu csinál: tanítani, bevásárolni, főzni, tálalni, mosogatni, mosni, takarítani, megkeresni Ricsi elveszett fél zokniját, feltörölni a hányást, kiszedni a foltot a blúzomból, felvarrni a gombokat, és kiabálni velem, hogy tanuljak, meg satöbbi, akkor apu rögtön megértette volna az anyut. És persze az anyu apuként jobban megértette volna az aput. Mert akkor ő lett volna az ügyvéd úr, akinek folyton cseng a telefonja, ezer ügye van, és sose tudja, hol áll a feje, mert mindenki mindent azonnal akar, és azt hiszik, hogy az csak úgy megy.
Hát ilyen egyszerű.
Én a David Beckham szeretnék lenni a csereberével egy kis időre, ha lehet, mert focizok, és benne vagyok az iskolai lánycsapatban is, mint középcsatár. (A Saci is focizik, aki a legjobb barátnőm, de ez most nem érdekes.) És ha én David Beckham volnék, akkor bemennék az iskolába, és mindenki visítozna, hogy: ITT A DAVID BECKHAM! ITT A DAVID BECKHAM! És Beckham csak annyit mondana magyarul, hogy: nyugi! Mert persze magyarul beszélne, hiszen én volnék Beckhamben. Aztán mindenkinek autogramot adnék, de nem azt írnám oda, hogy David Beckham, hanem azt, hogy Tibaj Emese. És azt mondanám, hogy a Mesi a legjobb barátnőm, és majdnem úgy focizik, mint én, csak lányban. Persze azért is jó volna, ha én lennék a David Beckham, mert csinálnának velem egy reklámot és kapnék egy csomó pénzt. És a pénzből apunak vennék egy nagy, híres autót, ha otthagyná az Olgát és visszajönne hozzánk. A Ricsinek, az öcsémnek nem vennék semmit, csak ha megígéri, hogy békén hagy, és nem szemétkedik többet velem, de pláne nem lopja el a titkos naplómat. Az anyunak is csak akkor vennék valamit, ha nem mondaná többet azt, hogy az apád a levegőt sem érdemli meg, amit beszív, és megint megpuszilnák egymást, mint régen. Ezt mind elmondtam Tatának, akinek nagyon tetszett az ötlet. Csak szerinte nem biztos, hogy David Beckham pont a tíz éves és nyolc és fél hónapos Tibaj Emesébe szeretne beleköltözni, aki én vagyok. És a Tatának ebben talán van egy kis igaza. Ő mindig mindent meg tud magyarázni. Ez is olyan dolog, amiért szeretem a Tatát. Mert nem csak okos, meg bátor, hanem komolyan is beszél velem. Nem úgy, mint más felnőttek általában, például az anyu. "Mesikém, te még gyerek vagy ehhez. Majd meglátod, ha felnősz! Neked, kislányom, még sok tökfőzeléket kell megenned, hogy megértsd!..." Meg ilyesmi.
Egyébként, amikor észrevettem, hogy Cirmi kergeti a Bobit, éppen egy kis fagyit csentem a hűtőből a konyhában, mert anyu sose engedi, hogy reggeli előtt nyalakodjak. Pedig én annyi édességet ehetek, amennyit akarok, mert kicsi vagyok és sovány. Az anyu az, aki nem ehet édességet, mert ő szupercsínos, és a levegőtől is hízik. Mindig fogyókúrázik, meg vigyáz a vonalaira, de pláne, mióta van az Emilje, mint krapek.
Szóval, ahogy benyomtam az első kanállal, és az ablakon át megláttam azt az őrületet, majdnem megfulladtam. Mert félrenyaltam a fagyit. Anyu persze hallotta, hogy csendesen fuldoklok a köhögéstől, és berohant a konyhába.
- Mesi! Mesi! Már megint evés előtt? - kiabálta. - Hát nem érted a szép szót? - És jól hátba vágott. Nem azért, hogy megverjen, mert sose vert meg, csak azt akarta, hogy kiugorjon a légcsövemből a fagyi. Na, az ki is ugrott. Úgyhogy le tudtam nyelni. De közben már mutogattam kifelé az ablakon, hogy azt nézze meg, azt nézze meg, és anyu odanézett. De el is hallgatott rögtön! Csak tátogott, és olyan furcsán szívta be a levegőt, mint amikor a fürdőszobában a kád lefolyója beszippantja a víz végét.
Ő is azonnal tudta, mi történt. De ő egyáltalán nem volt annyira feldobódva attól, amit látott, mint én.
- Apa! - sikoltotta. - Mit csináltál? Apa! - és a hosszú hálóingében már vágtatott is fel a lépcsőn a tetőtérbe a Tatához.
Én is rohantam anyu után, hogy halljam, mit mond a Tatának, de akkor hirtelen megláttam Rózsi nénit. A kerítésnél állt és leselkedett, mint általában. Rózsi néni a szomszéd házban lakik a férjével, meg a tyúkjaival, és nem szereti a Tatát. Azt olvasta az újságban, hogy a Tata egy őrült tudós, aki ki akarja cserélni az emberek agyát. Azóta fél a Tatától. Pedig anyu szerint a Rózsi néni csak örülhetne, ha valakivel kicserélnék az agyát, mert biztosan okosabbat kapna. És nem leskelődne folyton a kerítésnél, hogy mit csinálunk. Meg nem jelentgetne fel minket a rendőrségen, hogy a kutya kikaparja a kerítés alatt a földet, és átmászik hozzájuk a csirkékért, ami egy hazugság, mert a Bobi át se férne azon a lyukon, amit kikapart. A csirkék jönnek át a Bobihoz, mert a Tata szerint megunták az életüket, de erről mi nem tehetünk.
Most is leselkedett a Rózsi néni. Naná, hogy a Bobit meg Cirmit nézte, amint éppen fordított szereposztásban ugatnak meg nyaukolnak egymásra. Bámulta őket kimeredt szemmel a kerítésnél, és még a szája is nyitva volt, mint a Dávidnak néha órán. De a Dávid olyankor is helyes, a Rózsi néni meg tökre egy bamba. Most is bamba volt. Nézte a Cirmit meg a Bobit, nézte, aztán szó nélkül eldőlt a veteményesbe, a paradicsompalánták közé. Ilyen ájulós. Mindig elájul, ha valami furcsát lát. Egyszer, mikor megint leskelődött, felvettem a szilveszteri álarcomat. Szerintem nem volt nagyon ijesztő. Csak egy vigyori vámpír volt rajta kicsi piros vércseppekkel a szája szélén. Kidugtam az álarcos fejemet a fürdőszoba ablakán, és mély hangon megkérdeztem: kiszívjam a véred, Rózsi?! Akkor is úgy összecsuklott, mint a törött kerti székünk a Tibaj nagyi alatt. Az anyu haragudott a rémisztgetésért, és nem kaptam tejberizst, ami nagy igazságtalanság volt. Mert nekem volt igazam az ijesztgetésben. Minek kukkol, aki ájulós?
Még láttam, hogy a Rózsi néni férje jajveszékelve a veteményesbe gurul, de azt már nem vártam meg, hogy feléleszti a feleségét, mert hallottam, hogy anyu kiabál.

<< Vissza