Thomas Schmid: A Zoffke család felpörög

1. RIBIZLI VANÍLIAJOGHURTTAL

"Hé, Feli, a Zoffke családban már nem divat a köszönés?" - kiáltotta anya utánam, amikor a kertkapun át berobogtam. Mama éppen a ribizlibokroknál szedte Konstantin homokozó vödrébe a ribizlit. Nem válaszoltam, mert sürgősen a fürdőszobába kellett rohannom. A szemem sarkából még láttam, hogy a gereblye, fogaival felfelé fekszik a fűben. Nálunk mindig így fekszik a gereblye, annak ellenére, hogy apu mindig rettentően felizgatja magát ezen, és nem győzi megjósolni, hogy: "Egyszer még rálép valaki a fogaira és a nyele majd jól fejbe kólintja!"
Én azonban most nem értem rá ezzel foglalkozni.
A lépcsőn Konstantin legóból épített űr-lézer-géppuskájába botlottam, ami rögtön ezer darabra hullott szét. Sem anyához, sem a gereblyéhez, sem pedig az űrpisztolyhoz nem volt most idegem. A fürdőszobába kellett rohannom, bezárkózni, és, egyedül maradni.
Lenyomtam a fürdőszobaajtó kilincsét, közben kibújtam az utcai cipőmből. Az ajtó természetesen zárva volt.
"Engedj be!"
Rugdalni kezdtem az ajtót.
"Már a fürdőben sem lehet az ember nyugodtan!" - hallottam Szonja hangját bentről.
A lépcső aljából anyu lépései hallatszottak, aki fel is kiabált:
"Minden rendben, Feli?"
"Szonja!!! - dörömböltem a fürdőszoba ajtaján. - Engedj be!"
"Rosszul vagy?! Mi van veled, Feli?" - kérdezte mama.
"Jól vagyok, de nagyon kell…!" - válaszoltam gyorsan, csak, hogy mami békén hagyjon.
Hallottam, ahogy Konstantin a puskájának a romjait szedegeti össze.
"Milyen volt a buli Melissánál?"
"Elviselhető" - dünnyögtem.
Anya a pólójába gyűjtött legókupaccal bevonult Konstantin és Böbe szobájába.
Én tovább dolgoztam a fürdőszoba ajtaján. A parti természetesen egyáltalán nem volt elviselhető. Az elején még igen, egészen addig a hülye játékig. Én még szurkoltam is, mikor Raphael forgatta az üveget, mert azt kívántam, bárcsak felém mutasson, ha megáll. És szerencsém volt. Vagy éppen balszerencsém. Vagyis, a csuda tudja…
"Szonja, nyisd már ki… siess!" De Szoninak eszében sem volt sietni. Most már folyamatosan rángattam a kilincset.
Belül pedig Szonja nyilván azon fohászkodott, hogy mielőbb tizennyolc éves legyen, és elköltözhessen otthonról.
"Tudod, itthon már minden az agyamra megy. A kicsik, mama és papa meg… - hallottam, aztán rövid szünet következett, majd folytatta: - Nekem mondod? A lábam már majdnem olyan szőrős, mint Sigridé. És igazán nem vagyok gyakran a fürdőszobában, de alig jövök be, hirtelen mindenki ide kívánkozik. Komolyan mondom Dani, lassan begolyózok…"
Most kapcsoltam, hogy Szonja a fürdőben teljes lelki nyugalommal telefonál Danielának, vagyis Daninak, a barátnőjének, míg én itt kint kezdek becsavarodni.
A nyálamnak különös íze volt, és mintha hányingerem is volna, vagy mi. Mindenesetre nem éreztem jól magam, inkább a gyomrom, mint a fejem miatt.
A kezemet a kulcsluk köré szorítva olyan halkan, hogy mama ne hallhassa, de Szonja a fürdőszobában igen, belesúgtam a kulcslyukba: "Ha nem jössz ki, mesélek a többieknek, Niko Tintorettóról."
Szoni azonnal befejezte a telefonálást. A hangomból, meg amit mondtam, felfogta végre, hogy gondjaim vannak. Másodpercekkel később kinyílt az ajtó. Először egy dezodor-parfüm-testápoló-körömlakk elegyéből álló illatfelhő csapott meg, majd a nővérem is feltűnt. Haja vizes volt, egy fürdőlepedőt csavart maga köré, kezében pedig ott volt a zsinórnélküli telefon. Remekül nézett ki. Ma délután én is ilyen jól szerettem volna kinézni, mikor még nem tudtam, hogy végződik a parti Melissánál. Mi az, hogy végződik? A többiek nyilván maradtak még, csak számomra ért véget a buli.
"Ne merészelj egy szót se szólni Niko Tintorettóról!" - sziszegte oda Szonja és úgy nézett rám, mintha földön kívüliek költöztek volna belé, és arra programozták volna, hogy a föld minden Feli nevű csaját kiirtsák. Végre kivonszolta magát, és megint beleszólt a telefonba: "Na, megint itt vagyok… semmi, csak az én hisztérikus szörnyeteg húgom…"
Bevágódtam hát a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót és mélyet lélegeztem. Voltaképpen mi van velem? Tényleg hisztériás vagyok? Vagy nem teljesen normális?
A tükörképemre meredtem. Úgy néztem ki, mint Feli. Mint egy Feli, akinek huszonöt perccel ezelőtt egy srác a szájába dugta a nyelvét. Előkerestem a fogkefémet. Fogat kellett mosnom. Egyszerűen fogat mosni, a rózsaszíntől a fehér felé. Ahogy anyu magyarázza ősidők óta. Vagyis a foghústól a fogak irányába. Fogat mosni és semmi másra nem gondolni. Semmire. De hol a fogkrém? Nem találtam. Mindig két tubus fogkrém van kéznél, az egyik apunak, a másik nekünk, a többieknek: anyunak, Szonjának, Böbének, Konstantinnak és nekem. Apunak teljesen külön tubusa van. Nem bírja elviselni, hogy vagy a kupak hiányzik, vagy a nyílás van félig rászáradt fogkrémmel telekenve. Szoni összes tubusa, dobozkája és sminkcucca alatt kutattam a fogkrém után.
Talán csak képzeltem, hogy a nyálamnak más íze van? Mit gondol most Melissa, meg a többiek? És Raphael? Egész egyszerűen csak elrohanni, a buli kellős közepén!? Megtaláltam Szonja borotváját, amit a lábához használ, borotvahabját, hajgumiját. Anyu összes natúrkozmetikai maszatja is ott volt, de a fogkrém sehol.
Nagy nehezen találtam egy laposra kiürített tubust, persze a szemetesben. Természetesen hiányzott a kupakja, és a rászáradt fogkrémmaradékba hajszálak tapadtak.
Fogtam tehát apu extraerős fogkrémét, és egy kicsit a fogkefére nyomtam. Végül is vészhelyzetről volt szó. Persze azonnal becsuktam a tubust.
Mindig szép sorban, rózsaszíntől a fehérig. Fogat mosni és semmi másra nem gondolni. Holnap vasárnap. Ez azt jelenti, nem kell iskolába mennem. Nem kell senkivel találkoznom, se Melissával, se mással. Raphaellel meg még kevésbé.
Mostam a fogamat, és közben figyeltem magam a tükörben. A fogkrém tényleg bikaerős volt, de ez éppen jól jött.
Persze, tudtam, hogy ez egy nyelves csók volt, de valahogy nem így képzeltem el magamnak az egészet. Egy csók legyen… egy csók legyen valódi csók, mint amilyet az ember szerelmes filmekben lát, nem pedig olyan, mint egy horror-krimi. Úgy éreztem, mintha éppen a Gyilkos nyelvek támadásában szerepeltem volna, ha lenne ilyen film.
Vagy nagyon prűd lennék? Mennyire utáltam ezt a szót: prűd! Ezt mondta rám Melissa az erdei iskolában. Mikor a fiúk szobájában voltunk és póker-sztriptízt játszottunk. Én előbb még gyorsan a bőröndömből az összes létező cuccomat magamra kapkodtam, hogy elegendő darab legyen rajtam, amit levethetek, ha arra kerül a sor. Három zokni, póló, bugyi, macinaci, farmer és… erre mondta Melissa, hogy prűd vagyok. Inkább dörzsölt, gondoltam magamban!/…/