A SÁNTA KISCSIRKE TÖRTÉNETE

Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, hanem Sümegen, a vár alatt, a nagy kertben, ahol mandulafák állnak a kerítés mellett, és a fügebokor leveléből fehér, tejszínű folyadék buggyan ki, ha megvágod, szóval Sümegen, a nagy kertben, akkor, amikor én gyerek voltam, élt egy sánta csirke. Várjunk csak, nem is itt kezdődik a történet. A történet azoknál a szép tojásoknál kezdődik, amelyeket a nagy kendermagos tyúk lerakott a fügebokor tövébe. Közönséges tojások voltak, senki se hitte volna, hogy a kendermagos tyúk egy történetet is kikölt belőlük. A héjuk mészből volt, ha valaki elejti őket, összetörnek, a héj alatt volt a tojásfehérje - ezen él a kiscsirke, míg ki nem bújik a tojásból - s legbelül a sárgája, amiből a sárga kiscsirkék lesznek.
A fészekről nem tudott senki, még Vacak se, a bozontos, gyáva kutya, aki a ház túlsó oldaláról ugatta meg az érkezőket, s akinek a kedvéért egyszer nem azt írtam ki a kapura, hogy "Vigyázat, a kutya harap", hanem azt: "Vigyázat, a kutya fél". Vacak sem tudott a tojásokról, pedig Vacak roppant kíváncsi volt, és mindenről akart tudni, ami a kertben történik.
Így aztán nagy volt a meglepetés meg az öröm, mikor huszonegy nap múlva előjött a kotlós tizenkét kicsi, csipogó, sárga csibével.
A csibék olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett: mintha vattából, finom, vékony kis drótból csinálták volna őket, s a fejükbe két kis fekete gyöngyöt dugtak volna. Ilyen volt mind a tizenkettő. Még Vacak is alig tudta egyiket a másiktól megkülönböztetni. Nem is nagyon próbálta, mert a kotlós hamar odavágott a csőrével. A kendermagos kotlóst a csőre miatt egyébként a baromfiudvar többi lakói is tiszteletben tartották: a kövér tyúkok, a büszke kakasok, a tollasodó csirkék, a totyogó kacsák és a gőgös, nagy fehér libák.
Mind a tizenkét csibe hibátlan volt. De nem sokáig. A kendermagos éppen tanítgatta csibéit - mert a kiscsibét is tanítani kell -, kapirgált nekik, s hívta oda magához őket, mikor a kert felett megjelent a csirketolvaj héja. Arra nem kell tanítani a kiscsibét, hogy az anyja szárnya alá meneküljön, ha baj van: a csepp sárga vatták úgy szaladtak a kendermagos felé, ahogy csak vékony kis lábuktól tellett. De az egyiknek beszorult a lába két kő közé, és eltört.
Így sántult meg a kiscsirke egész életére.
A tyúkok, csirkék békés állatoknak látszanak. Legfeljebb a nagy taréjú, sarkantyús kakasról meg a csibéit védő, csípős kotlósról gondolná az ember, hogy nem jámbor. Pedig a többi tyúk és csirke is verekedő, erőszakos népség. Verekszenek az ennivalóért, de odavágnak csak úgy komiszságból is. Szegény sánta csirkének bizony nehéz sora lett. Minden tyúk, minden csirke őt bántotta. Ha ennivalót talált, elvették tőle, és amikor a gazdasszony pipi-pipi kiáltással enni hívta a baromfiudvart, őt, aki amúgy is mindig utoljára ért oda, félrelökték, elverték az ennivalótól.
A sánta kiscsirke mindig szomorú volt. Félrehúzódott a többitől, a nagyoktól, az erősektől. Sokat üldögélt a fügefa alatt, ahol kikelt a tojásból. Kisebb is volt a többinél, hiszen nem jutott elég ennivalóhoz.
Így találta meg egyszer a gazdasszony, mikor kijött megnézni, hogy a fügebokor kiheveri-e a hideg tél fagyásait.
- Te szegény kis sánta - mondta neki, és kezébe vette. - Hát te csak gubbasztasz itt egyedül? Ezután majd én vigyázok rád.
A sánta kiscsirke meglapult a tenyerében, érezni lehetett, hogy ver a szíve, de nem mozdult, csak pislogott álmosan apró fekete szemével, ijedt kiscsirkék szokása szerint.
Így került be a kis sánta a konyhába. A tűzhely alatt kapott egy kis vackot, egy ládácskát, amelyiknek hiányzott az egyik oldala.

<< Vissza